Aktuális

Aktuális

Tűzikutyák és holdidolok

Múzeumi tárgyak meséi – 3. rész

2020.05.18

Furcsa „sportág” a régészet. Művelői sokszor olyan nevekkel illetik az általuk kiásott tárgyakat, amire találójukat emlékeztetik.

Tűzikutya

Tűzikutya (rajz: Kántor Orsolya)

Így lesz aztán hegedűvonó alakú (arco violino), pápaszemes, vagy csónakfibula, kenyéridol, antennás markolatú kard, puttonyedény, vagy éppen a címben említett tűzikutya, meg holdidol. Az esetek egy jelentős részében a tárgy elnevezése és valódi rendeltetése nem esik egybe, hiszen a megtalálás és a készítés, használat között gyakran évezredek teltek el. És ki tudná megmondani, hogy egy különös tárgy milyen célokat szolgált a maga korában? Ilyenkor néha ismeretlen rendeltetésű, kultikus tárgy néven vonulnak be a régészeti leltárkönyvbe. Néha azonban adódnak olyan esetek is, amikor sikerül választ találni a szakembereket és a szélesebb közönséget is foglalkoztató kérdésekre. Ez a „mese” is egy lehetséges válasz, amelyhez az adatokat a Savaria Múzeum egy korábbi ásatása és a leleteket feldolgozó szakemberek megfigyelései szolgáltatták.

De kezdjük az elején! Mi is az a tűzikutya és az a holdidol? Az alábbi képek mutatják a legáltalánosabb típusokat.

Tűzikutyák és holdidolok

Tűzikutyák típusai (rajz: Kántor Orsolya)

Ezek a tárgyak a bronzkor második felétől a kora vaskor végéig voltak általános használatban, a szinte egész – földrajzi értelemben vett – Közép-Európára (Nyugat-Franciaországtól a Közép-Dunavidékig és Cseh-Morva-Bajor-medecéktől Észak-Itália keleti, délkeleti határáig) kiterjedő késő bronzkori urnamezős kultúra idején alakultak ki. Ez a kulturális hatás csaknem 800 éven keresztül jelen volt a terület lakóinak hitvilágában. Mert nagyon valószínű, hogy a korabeli vallási elképzelések tárgyi bizonyítékaival van dolgunk. Ezt pedig azért gondolják a régészek, mert különösen a vaskor elején, gyakran halomsírokban is megtalálhatóak temetkezési mellékletként. A bronzkorban az úgynevezett tűzikutyák voltak a népszerűbbek, amelyek egyik fontos lelőhelye a Velem Szent Vid-hegy földvára. Sajnos az esetek döntő többségében töredékesen kerültek elő. Nem korabeli házak alapjai közül, vagy sírokból, vagy szabadtéri kultuszhelynek tartható régészeti környezetből, ami nagyban segítené a kutatókat a megfejtés irányába, hanem hulladékgödrökből, darabokra törve, gyakran csak egy-egy, szinte alig felismerhető töredék formájában.

A tűzikutyák a néprajzi anyagban a kandallókban, nyílt tűzhelyeken segítik a tűzifa hasábok állva történő elhelyezését, ezzel könnyítve meg a tűzrakást. Mivel formájuk némileg hasonlít ezekre a tárgyakra, amelyek két, felső vége szinte mindig valamilyen állatfejet formáz – a régészek ezt a megnevezést használják a tárgyakra. (A németből került a magyar szaknyelvbe a Feuerhund, Feuerbock = tűzikutya, tűzibak szavak fordításaként. Az előbbi vált általánosan használatossá.) A tárgyak vastagabb talprészükön állnak, a két felső szélükön pedig, amelyek szarvszerűen kinyúlnak a felső gerincből, a már említett állatfejdíszek foglalnak helyet. Törzsük középvonalában általában 2–3 lyukat fúrtak, vagy ennek helyét benyomással, bekarcolással jelezték. Holdidolnak azokat a tárgyakat nevezi a régészeti szaknyelv, amelyek 1–6 lábon állnak. Felső gerincük – általában – szimmetrikusan, ívben kifelé hajlik és végüket gyakran állatfejek díszítik. Vannak olyan típusai, amelyek visszafelé (befelé) hajlanak és ezeken az állatfejek egymással szembe néznek. E tárgytípus a Közép-Duna-medencében gyakoribb, mint Európa többi részén, de a több mint 150 éve folyó kutatás első szakaszában – a sírleleteket leszámítva –, nagyon kevés volt a jól meghatározható lelőhelyről előkerült darabok száma. Ebből aztán kerekedett is hetedhét országra szóló eszmecsere a tudósok között. A 20. század elején folytatott viták során abban kezdtek egyetérteni a szakemberek, hogy a tűzikutyák (és ebbe sokan a holdidolokat is beleértették), sem nem tűzikutyák, sem nem holdidolok, hanem valamilyen, közelebbről meg nem határozható vallási tevékenység eszközei. Persze összefügghetnek a házi tűzhely, a nap, a hold, ezekhez tartozó szent állatok (bika, tehén, kos) tiszteletével, vagy akár mindegyikkel, de leginkább valamiféle házi oltárként szolgálhattak.

Tűzikutyák és holdidolok

Hallstatt kori tűzikutya, holdidol Velemről (rajz: Kántor Orsolya)

A második világégés után egyre szaporodtak az új leletek, az ásatások sokkal precízebb adatrögzítési módszerekkel folytak. Ennek köszönhetően a házi oltárként való használat egyre inkább megerősítést nyert. Az persze még mindig nem tudható pontosan, hogy mi volt az a konkrét vallási elképzelés, ami miatt oda kerültek a tárgyak ahova, de az is biztos, hogy különböző területeken, különböző időpontokban más-más hiedelmekből kifolyólag használták őket a fenti lehetséges célokra. De nyilván a formakincs mögött meghúzódott egy eredeti gondolatkör, amelyre a variációk az évszázadok során, a népességek és területek szerint más-más formában ráépültek.

Vát-Bodon-táblai hallstatt oltár

A Vát-Bodon-táblai hallsatt kori oltár

2007-ben, a 86-os főút építésével kapcsolatos megelőző feltárások alkalmával, Vát község Bodon-tábla nevű lelőhelyén, egy házfal maradványa mellett került elő, erősen töredékes és hiányos állapotban, egy 1 m hosszúságú, 3 lábon álló agyagtárgy. Az összeállítást és restaurálást követően a tárgy egy, a szokásos rokonaihoz képest óriás „holdidolnak” (tűzikutya) bizonyult.

A 3 vaskos lábon álló „építmény” mindkét végén erősen töredékes, és ezért meghatározhatatlan fajú, kifelé néző állatfejekkel volt díszítve. A megtaláló régészek (Farkas Csilla és Molnár Attila) a tárgyat óvatosan, idézőjelben „oltárként” határozták meg. Ez a lelet tulajdonképpen pontot is tehet a másfél évszázada folyó és lassan nyugvópontra érkező vitának. Ilyen nagyméretű „tűzikutyából” eddig csak egy ismert a korszakból: egy magángyűjtő által, 1996-ban, Hauselberg (Austria/Steyermark) területén talált hasonló méretű darab. Tehát elmondható, hogy az eddig ismert két, nagyméretű, „házi oltár” közül a váti, a jobb állapotú és régészetileg a legjobban dokumentált darab. Egy olyan tárgy, amely akár döntő bizonyíték is lehet, a tűzikutya, holdidol kérdéskör nyugvópontra jutatásában.

A Savaria Múzeum birtokában lévő, különleges jelentőségű tárgy a Pásztor utcai Látványraktár vaskori vitrinjében került elhelyezésre.

Varga Péter


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Segítsd munkánkat egy megosztással!

Vissza