ArchÃvum
Aki a madarakkal szállt
2020.10.08
A Meséljük el egymásnak sorozat részeként, édesanyjáról szóló írásának publikálásával, ezúton is gratulálunk nyugdíjba vonulása alkalmából dr. Major Gyöngyinek!
Györe Istvánné Boczkó Margit
Valahol egyszer azt olvastam: mindegy, hogy hány éves vagy, igazán felnőtté akkor válsz, miután meghal az édesanyád. Az enyém öt éve ment el, és azóta sokszor eszembe jut ez a mondás.
Nem egyszerűek a hétköznapok se nélküle, de az ünnepek kimondottan nehezek, legyen az születésnap, névnap, karácsony, anyák napja… Jönnek az emlékek, ott lebegnek a szemed előtt, szorítják a szívedet, még akkor is, ha tudod, előbb-utóbb meg kell történnie. Öt éve, hogy elment és én még mindig képtelen voltam kiüríteni azt a fiókot, amiben a vele kapcsolatos iratok, orvosi papírok és fényképek voltak.
Az idei anyák napján leültem a szőnyegre, kihúztam a fiókot és nekiálltam. Aztán félúton elakadtam. Kezembe került egy kis kékszínű vonalas füzet, rajta édesanyám lánykori neve, a faluja neve és a dátum: 1951–1953 és egy cím: Verseim. Nem volt meglepő, hisz mindig is tudtam, hogy verseket ír, rám is bízta azokat egy nagy barna spirálfüzetben, de erre nem emlékeztem. A füzet mást is rejtett, több megsárgult, régi újságlapot, kivágást. Szétteregettem magam körül és kiderült, hogy a Szabad Föld című újságból vannak, aminek volt egy Bajor Nagy Ernő szerkesztette rovata: „Írjunk együtt újságot!”, és ennek a felhívásnak több része is volt:
- Negyven éve történt
- Olvasó Akadémia
- Esti olvasmányok
- Szövetkezetünk és a művelődés
- A szegénység újraéledése
1978–1989-ig, azaz kb. 10 éven át édesanyám menetrendszerűen „újságot írt”, díjat, pénzjutalmat, oklevelet kapott. Írt a szegénységről: Kis szegénység történelem, írt arról, hogyan gyújtották fel kis faluját a németek: Lángoló falu; írt a művelődésről: Lakat az ajtón… Összesen 6 újságlapot találtam, bennük a nevét, mikor, mit nyert.
A következő verset -az utolsó két sor kivételével- édesanyám 1975. január 13-án írta:
Szép zalai dombok,lám
Újra itt vagyok
Gyermekkorom szép emlékei
Rátok gondolok.
Keresem a régi utakat
Ahol annyit jártam,
Bámulom a faluvégi rét alját
Ahova horgászni jártam...
Keresem az erdő öreg fáit
Ahova eprészni jártunk,
Alattuk megpihenve
Oly sok szép madarat lattunk.
Keresem azt a régi csillagot,
Mely az égen lustán ballagott,
A holdat,mely néha elfogyott
S a szellőt,mely titkokat suttogott
Szép zalai dombok,most már
Örökre veletek maradok...
Mióta az eszét tudta, tanítónő szeretett volna lenni, de a szegénység erre nem adott lehetőséget. Sokan voltak testvérek, amúgy is nehéz idők voltak, anyukám is a szomszéd faluba járt az öreg tanítónőhöz a ház körüli munkát elvégezni. A hat elemi elvégzése után a továbbtanulás csak álom maradt.
Utánozhatatlan, csodaszép betűket írt, egyszerű, csodaszép verseket a természetről, a virágokról, a szabadon szárnyaló madarakról, és a szerelemről. Hányszor hallottam még kislányként hangos sóhaját, amikor a levegőben repkedő éneklő madarakat csodálta: „Bárcsak repülhetnék én is veletek!”, ez a vágya is csak álom maradt. Olyan romantikus, nyíltszívű, őszinte és igaz ember volt, akiből kevés van és éppen ezért a földi létben ritkán lesz maradéktalanul boldog. Fogalmazhatnék úgy is, hogy akkor volt igazán boldog, amikor barangolt erdőn-mezőn, ült a patak partján és horgászott, virágos és veteményes kertjében nevelgette a palántákat, simogatta a paprikákat, arra is képes volt, ha az eső verte rájuk a port, ő egyenként letörölgette őket.
Margit a kis Zorával ölében
Az álmát, hogy tanítani szeretne, én beteljesítettem, még az írás iránti szeretetét is örököltem, mint ahogy a természet, az állatok szeretetét is. Sok történés fájt neki az életben és tartotta igazságtalannak, többek között azt is, hogy abbahagytam a tanítást. Hetekig kínlódtam, húztam az időt, hogyan mondjam el neki. Tudtam, hogy súlyos csapás lesz, mint ahogy az is, amikor elmentem külföldre tanulni. Mindig azt mondta, hogy abba belehalt, pedig csak beleőszült. Voltak dolgok, amikor tudtam, hogy büszke volt rám, és volt, amikor nem, de ez utóbbit sose mondta ki, nem is éreztette, de én tudtam, mert magam sem voltam az.
Még egy érdekes dolgot szeretnék megosztani önökkel. Az Esti olvasmányok sorozatban az egyik feladat az volt, hogy Lengyel József írását kellett elolvasni, majd írni róla. Istenem, ha én ezt korábban találom meg, akkor beleszőttem volna az alekszandrovi múzeumról szóló írásomba! Bajor Nagy Ernő azt írta róla, amikor az olvasóknak ajánlotta: „az embertelenség ütötte ki kezéből a tollat… életének tündöklő tisztasága a becsület pecsétjét ütötte munkáira.”
Mindig a szívében voltam, és ő mindig biztos pont volt az életemben. Erős, bátor asszony, aki nem ismert lehetetlent. A fiókba visszapakoltam az iratokat, talán majd máskor…
Dr. Major Gyöngyi